Először talán érdemes tisztázni néhány alapfogalmat, amelyek rendszeresen előkerülnek. Habár ezek többségét jogszabályok definiálják, én ezekbe most nem mennék bele, nem a betű szerinti pontos definíció a lényeg.

A legtöbbet emlegetett ilyen kifejezés a fogyatékosság és a fogyatékosok esélyegyenlősége, amelyről egy külön törvény rendelkezik. Az minősül fogyatékos személynek, aki tartósan és véglegesen olyan érzékszervi, kommunikációs, fizikai, értelmi vagy pszichoszociális károsodással él, amely korlátozza vagy gátolja a társadalmi részvételét. A felsorolt károsodások azért fontosak, mert -mint később látni fogjuk- ezek alapján lesz definiálva több ellátásnál annak feltételrendszere. Az érzékszervi és kommunikációs talán nem szorul külön magyarázatra, a fizikaiba tartozik a legtöbb betegség vagy sérülés által okozott fogyatékosság (pl. ha valakinek amputálni kell a lábát). Az értelmi és pszichoszociális károsodás kicsit átfedő fogalmak, ezek alatt az pl. értelmi fogyatékosokat kell érteni, illetve ide tartozik például egy autista személy károsodása is, ezeket általában pszichiátriai betegségek okozzák.

Van még egy ide tartozó fogalom, és az a súlyos fogyatékosság, ami a fogyatékossági támogatás megállapításánál játszik szerepet. Ezzel majd egy külön posztban fogok foglalkozni.

A törvény szintén kitér a fogyatékosok jogaira. Ebből az ellátások szempontjából a közlekedésben, foglakoztatásban, rehabilitációban történő esélyegyenlőség megteremtése a lényeges. Mint azt később látni fogjuk, e területeken akár pénzbeli, akár más támogatásra lehet valaki jogosult a betegségei kapcsán.

Az egészségkárosodás fogalmát más törvény szabályozza, mégpedig az, ami megváltozott munkaképességű személyek ellátásáról szóló. Ide kapcsolódik a talán egyetlen, “számszerűsíthető” fogalom, amit sokan jól ismernek: ez az un. össz-szervezeti egészségkárosodás. Ennek megállapítására azért van szükség, mert sok ellátás (nem csak a rokkantsági vagy a rehabilitációs) ennek százalékos mértékétől függ. Ezt vizsgálja meg az a bizonyos “bizottság” (amiben már nem csak orvosszakértők vannak, de ennek később egy külön fejezetet szentelek), ahová akkor kell menni, ha valaki “leszázalékoltatja” magát. Szándékosan írtam idézőjellel, mert ezek nem túl helytálló kifejezések, de az emberek 90 százaléka így ismeri. Tehát a bizottság megállapítja ezt a bizonyos össz-szervezeti egészségkárosodást, pontosabban ebből származtatva az egészségi állapot mérőszámát. Ez úgy jön ki, hogy a 100-ból kivonjuk az egészségkárosodás százalékos értékét, és megkapjuk az egészségi állapot százalékos mértékét.

Ebből aztán adódik a következő fogalom: az a megváltozott munkaképességű, akinek az egészségi állapota 60 százalék, vagy annál kevesebb (sajnos, van jogszabály, ami más értéket állapít meg, de most nem bonyolítanám a dolgot ezzel.)

A bizottságok által vizsgált megváltozott munkaképességű személyek döntő többségénél az egészségi állapot 30-60 % közötti, ezen belül sorolják be rehabilitálható vagy nem rehabilitálható kategóriákba. Ezt azért fontos tudni, mert az ellátás összege -sok egyéb mellett- attól függ, melyik kategóriába sorolják be a kérelmezőt. Erről azonban majd később, egy külön posztban.

Van még jó pár fogalom, de ezek az alapok, amiket fontos tisztázni, mielőtt a továbbiakra rátérnénk.

Kérjen személyre szóló tanácsadást:

Időpont foglalás

 

Kövesse a blogot:

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.